Nos, kezdeném is a hosszú monológom.
Sajnos mindennek eljön a vége, ilyen világ a miénk.
Harmadéves egészségturizmus szervezőként számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy bizony vége az iskolapados időknek, csupán a féléves gyakorlat és a záróvizsga, ami elválaszt a diplomától…jómagamat még egy nyelvvizsga is, de ez más tészta.
Három évig fonnyadtunk a hol hideg, hol meleg 112-es teremben, a borzalmasnak sem minősíthető rózsaszínű falak között. És egy csapásra vége szakad. Az utolsó előadó is kivonul a teremből, magunkra hagyva minket az ürességgel, a tanácstalanságunkkal, a gondolatainkkal, és egymással. Személy szerint mély elcsüggedés lett úrrá rajtam, hiszen nemsokára megszületünk, ez már a “kilencedikhónap” , vár a más világ, amiről már oly sokat hallottunk: a nagybetűs ÉLET. Félelemmel tölt el, hogy a teljes ismeretlenben egyedül kell helyt állnom, nem lesz ott Édesanyám, aki egész eddig rendezte a “szennyesem”. Ellentmondásos a reakció, hiszen egészen idáig ez volt az, amire vágytunk. Önállóságra. Szabadságra. Soha többé tanulásra. De mégis, egy hosszú autópályán megtett út után letérni harmadrendű útra igencsak kényelmetlen, beláthatjuk.
Tehát egyedül maradtunk egymással. Tartottunk egy “halotti tort”, volt sütemény, ropi meg üdítő is persze. Koccintottunk.
Szépen lassan megérezzük a változás szelét. Alkalmazkodunk. Talán.
Pé
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: