Jutott eszembe tegnap este, hogy még nem is írtam meg, hogy miért is nem voltam az elmúlt hetekben. Nem tudom bár, hány embernek hiányoztam 😀
Nos, kivettem egy kis szabadságot, elutaztam a páromhoz, aki épp francia földön keresi a kenyérre valót. Elsősorban nem is az ottlétről írnék, hanem egy páratlan élményről.
Tehát kezdődött az egész a hatalmas dilemmával, mivel is tudnék kiutazni, hiszen elég szerencsétlen helyen van ez a kisváros, repterek a közelben, a jegyek ára a csillagok közt :), nincs az az isten, hogy busszal tegyem meg az 1300 km-t, vonat az jó, de az olcsó jegyek három hónapos előfoglalással működnek, akkor mi maradt? Hát a nyugaton oly remekül működő telekocsi rendszer. (Annak, aki nem tudná: a sofőr térítés ellenében a saját autójába gyűjt azonos úticélú utasokat. kábé) Hát kicsit féltem, mert ugyan ki ne hallott volna különféle ilyesztő történeteket…. de végsősoron nem volt más választásom, pont.
Nekiláttam, keresgéltem, telefonáltam, egyezkedtem, megörültem, elkeseredtem, találtam. Megegyeztünk, házhoz visz az ürge. Rendben volt minden, időben elindultam, hiszen vonattal utaztam Győrig, ahol majd felvesz az autó.
Hát persze, rám jellemző módon beütött a krach. Vágányzár miatt másfél órát késtem, így az indulás is másfél órát csúszott, de irdatlan nagy szerencsémre a sofőr hajlandó volt várni rám. A vasútállomáson tanácstalanul vártam a “szürke színű volkswagen személyautót”, én naiv azt gondoltam, biztos valami nagyobbacska, de egy Polo klasszik gurult be a látóterembe. Kissé összeszorult gyomorral lépkedtem arra, de az utolsó csepp az volt, amikor megláttam, hogy már három utas van rajtam kívül. Igazából semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a harminc fokban, hátul hárman hogy fogunk összeolvadni – blööööeee
Mert azt tudni kell rólam, hogy nem igazán rajongok azért, ha idegenek hozzámérnek, a buszon nekem esnek…
Egy pozitívumot láttam: egy velem egyidős leányzó illetve két szintén huszonéves srác volt a szerencsés szorongó utas. Legalább.
Amint elindultunk, kényszerítőnek éreztem, ha már ide vagyok szorulva a két fiú közé, ugyan jobb lenne, ha haverkodnánk, úgy nem annyira kínos, hogy összeragadunk 😀 Így volt.
Aztán indult a lavina. Sok mindenre rádöbbentem a tizennyolc óra alatt, amit a kocsiban töltöttem. Mennyire jó ismerkedni, ez egy speciális eset, mert valószínűleg az utasokkal soha nem fogunk találkozni, ez magában hordozza annak a szépségét, hogy ezekben az órákban teljesen szabad ember vagy. Attól függően, hogy milyen a mentalitásod, milyen a kedved, mennyire szimpatikusak a társak, eldöntheted, hogy épp ki akarsz lenni. Hiszen ott senki nem ismer. Lehetsz rosszéletű bűnöző, anyuci kedvence, kémiaprofesszor a SOTEn, lehetsz gazdag, szegény, buta, vagy akár árva, hánytatott sorsú, akár háromdiplomás. Az lehetsz, amihez épp kedved van. De lehetsz teljesen őszinte is, hiszen nem számít mit mondasz, nem számít mit gondolnak.
A “banda” állt egy nagytudású idegenvezetőből, egy balhés festőből, egy felsőfokú nyelvvizsgás eladóból, és belőlem. Érdekes volt mindenki életszemléletét megismerni, a fejükbe kicsit belelátni, irigykedni, sajnálkozni, barátkozni, csipkelődni, kicsit szabadnak, gyereknek lenni, és ezeket az érzéseket soha el nem felejteni.
Nem akartam ilyen bő lére ereszteni a mondandómat, nem is tudom, mi célom volt a bejegyzéssel. Egyszerűen úgy érzem, mindenkinek át kellene élnie egyszer, akiben megvan a nyitottság, és a vágy arra, hogy valami újat és páratlant tapasztaljon.
Puszi Petra
