Reggel annyira nehezen keltem ki az ágyból, kinek van kedve vasárnap hajnali hétkor kelni? De szükségét éreztem a lelki tuningnak, meg ilyesmi. Szép napnak ígérkezett, ez vigasztalt csupán. Elkávéztam az időt a buszig, de sebaj, nem újdonság. Olyan gyorsan tudok én öltözni, hogy csuda. A buszon azon töprengtem, ahogy elnéztem a néniket, hogy mindegyikük igazi öregasszony. Száz meg száz színben tetszelegnek, annyi mindent tudni vélnek. Aztán eszembe jutott, mennyi mindent tudunk mi emberek a többi emberről, mégis mennyi minden felett szemet hunyunk. Ha minden rossz, sérelem, fájdalom a felszínre kerülne, valami iszonytató világ jönne el. Pedig végsősoron mind egyformák vagyunk, emberek. Azt mondják, minden ember a maga sorsának a kovácsa. Ez jól hangzik, de mi van azokkal, akik lehetőséget sem kapnak a társadalomtól, vagy azokkal, akik egy másik ember által élhetetlen helyzetbe kerülnek? A nagy filozofálgatást félbeszakította a jól ismert döccenés. Kátyúk. Nos, személy szerint hozzá vagyok szokva a rossz utakhoz, ugyanis azok az utak, melyek három, netalán négy számjegyű jelzésűek, hát túl sok karbantartást nem kapnak. De mélységesen felháborító, hogy a magyar lakosság a saját vállára kell, hogy vegye az útburkolat minősége miatt a saját autójában keletkezett károkat. A főutaink minősíthetetlen állapotban vannak, a magyar közútkezelők még a bajt átmenetileg orvosolni tudó foltozásra sem méltatják az autósokat. Kéremszépen, a futóműnek, a felniknek, a gumiknak nem kell már sok, készítsük a pénztárcákat, hiszen ezekbe a gödrökbe egy-egy döglött tehén is simán elférne. Mondom simán. Bocsássatok meg a véleményem kinyilvánításáért, de úgy gondolom, túl sok, amit el kell viselnünk.
Napsütéses délutánt, jó szlalomozást kívánok
Pé
