Egy szusszal...fiatal, boldog

Fehér blúz, sötét alj – vizsgaidőszak

Nekiláttunk, az első vizsga letudva, jeles érdemjegy a jutalom 😀

No, nem volt ennyire derűs még délelőtt, de felszívtam magam, és a rámenős énem kidumált egy ötöst.
Ennyi. Nem tudom mi számít, így az egyetemen nehéz taktikusnak lenni. Persze mindenki kialakítja az évek során azt a rutint, ami a legjobban fekszik neki, az elsők között felel, esetleg a szerencsecipőjét veszi fel, vagy bizonyos társasággal készül fel. De nem lehet 100% biztonságban megmondani a siker kulcsát, hiszen a vizsgáztató személy minden esetben egy hús-vér ember. Amint bekerül a képbe, máris egy ismeretlennel több, amivel számolni kell. És az emberi cselekedetek/érzelmek/gondolatok működésére még nincs egy-egy hivatalos séma. Ismeretlen marad, míg világ a világ.
Nem árt azért felkészülni, mindenki saját módszere szerint.
Minden érintett olvasónak kívánok eredményes felkészülést, sikeres vizsgát!

– segédanyag használata NEM tilos –

Autó – út – barátság

Jutott eszembe tegnap este, hogy még nem is írtam meg, hogy miért is nem voltam az elmúlt hetekben. Nem tudom bár, hány embernek hiányoztam 😀
Nos, kivettem egy kis szabadságot, elutaztam a páromhoz, aki épp francia földön keresi a kenyérre valót. Elsősorban nem is az ottlétről írnék, hanem egy páratlan élményről.

Tehát kezdődött az egész a hatalmas dilemmával, mivel is tudnék kiutazni, hiszen elég szerencsétlen helyen van ez a kisváros, repterek a közelben, a jegyek ára a csillagok közt :), nincs az az isten, hogy busszal tegyem meg az 1300 km-t, vonat az jó, de az olcsó jegyek három hónapos előfoglalással működnek, akkor mi maradt? Hát a nyugaton oly remekül működő telekocsi rendszer. (Annak, aki nem tudná: a sofőr térítés ellenében a saját autójába gyűjt azonos úticélú utasokat. kábé) Hát kicsit féltem, mert ugyan ki ne hallott volna különféle ilyesztő történeteket…. de végsősoron nem volt más választásom, pont.
Nekiláttam, keresgéltem, telefonáltam, egyezkedtem, megörültem, elkeseredtem, találtam. Megegyeztünk, házhoz visz az ürge. Rendben volt minden, időben elindultam, hiszen vonattal utaztam Győrig, ahol majd felvesz az autó.
Hát persze, rám jellemző módon beütött a krach. Vágányzár miatt másfél órát késtem, így az indulás is másfél órát csúszott, de irdatlan nagy szerencsémre a sofőr hajlandó volt várni rám. A vasútállomáson tanácstalanul vártam a “szürke színű volkswagen személyautót”, én naiv azt gondoltam, biztos valami nagyobbacska, de egy Polo klasszik gurult be a látóterembe. Kissé összeszorult gyomorral lépkedtem arra, de az utolsó csepp az volt, amikor megláttam, hogy már három utas van rajtam kívül. Igazából semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a harminc fokban, hátul hárman hogy fogunk összeolvadni – blööööeee
Mert azt tudni kell rólam, hogy nem igazán rajongok azért, ha idegenek hozzámérnek, a buszon nekem esnek…
Egy pozitívumot láttam: egy velem egyidős leányzó illetve két szintén huszonéves srác volt a szerencsés szorongó utas. Legalább.
Amint elindultunk, kényszerítőnek éreztem, ha már ide vagyok szorulva a  két fiú közé, ugyan jobb lenne, ha haverkodnánk, úgy nem annyira kínos, hogy összeragadunk 😀 Így volt.

Aztán indult a lavina. Sok mindenre rádöbbentem a tizennyolc óra alatt, amit a kocsiban töltöttem. Mennyire jó ismerkedni, ez egy speciális eset, mert valószínűleg az utasokkal soha nem fogunk találkozni, ez magában hordozza annak a szépségét, hogy ezekben az órákban teljesen szabad ember vagy. Attól függően, hogy milyen a mentalitásod, milyen a kedved, mennyire szimpatikusak a társak, eldöntheted, hogy épp ki akarsz lenni. Hiszen ott senki nem ismer. Lehetsz rosszéletű bűnöző, anyuci kedvence, kémiaprofesszor a SOTEn, lehetsz gazdag, szegény, buta, vagy akár árva, hánytatott sorsú, akár háromdiplomás. Az lehetsz, amihez épp kedved van. De lehetsz teljesen őszinte is, hiszen nem számít mit mondasz, nem számít mit gondolnak.
A “banda” állt egy nagytudású idegenvezetőből, egy balhés festőből, egy felsőfokú nyelvvizsgás eladóból, és belőlem. Érdekes volt mindenki életszemléletét megismerni, a fejükbe kicsit belelátni, irigykedni, sajnálkozni, barátkozni, csipkelődni, kicsit szabadnak, gyereknek lenni, és ezeket az érzéseket soha el nem felejteni.
Nem akartam ilyen bő lére ereszteni a mondandómat, nem is tudom, mi  célom volt a bejegyzéssel. Egyszerűen úgy érzem, mindenkinek át kellene élnie egyszer, akiben megvan a nyitottság, és a vágy arra, hogy valami újat és páratlant tapasztaljon.

Puszi Petra

NOs, vizsgaidősuck

lassan a tudatos vizsgára készülés kell, hogy elhatalmasodjon rajtam, hiszen nemsokára – pontosabban pünkösd után – megkezdődik a bizonyítás hete!

Így, vizsgaidőszak előtt, illetve alatt nem szokásom a kollégiumban tartózkodni, most esélytelen is lenne, tekintve, hogy gyakorlatom töltöm az otthonomtól 2!!! kilométerre.
Mi is az, amit ki szeretnék hozni ebből? Hát az érzelmi negatív töltés 🙂

Tekintve, hogy hét évet töltöttem kollégiumban, már nem egészen úgy viszonyulok az itthoni léthez, mint azelőtt, pár napnál hosszabb időt eltölteni az otthoni közegben egyenlő a gyilkossággal. Több fronton támad a szülői ház…
kezdésnek máris a falu maga, tehát se egy autó, se egy ordítozó szomszéd, síri csend honol a főuccán…
másrészt a szülők – pontosabban anyám – nyomulása, ami nem kifejezetten tolakodó, mégis a hátam közepére kívánom néha 😀
aztán a társtalanság. Ezt nem kívánom magyarázni, barátok, társak távol, nincs meg a komfort, amely biztosít arról, hogy este tízkor csak úgy átugorhatsz a csajokhoz, hogy bejelentsd még sehogy se állsz a tanulással.
és a legveszélyesebb, a konyha, a hűtő, a spájz. Ez abszolút a gyengepontom, nem csoda, amikor itthon vagyok, elszalad a ló. Még mindig ott lapul a húsvéti sonka és tálca süti a bőröm alatt… soha nem lesz vége 😀
Éppen az általam csak “kannibálnyuszi diéta” nevű förmedvénnyel birkózom, de amikor eszembe jut az ágyam alá tolt nagy doboz gumicukor, és megérzem anya frissen sült pogácsájának illatát, megremeg a térdem 😀
Szerencsére előre láthatólag csak rövid ideig tart ez az állapot, hiszen júniusban már utazom nyugatra, hogy kibontakozzon a szerelem 😀

Gyere nyár, gyere szabadság!

Pacsika

iskolapad – gyász

Nos, kezdeném is a hosszú monológom.

Sajnos mindennek eljön a vége, ilyen világ a miénk.

Harmadéves egészségturizmus szervezőként számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy bizony vége az iskolapados időknek, csupán a féléves gyakorlat és a záróvizsga, ami elválaszt a diplomától…jómagamat még egy nyelvvizsga is, de ez más tészta.

Három évig fonnyadtunk a hol hideg, hol meleg 112-es teremben, a borzalmasnak sem minősíthető rózsaszínű falak között. És egy csapásra vége szakad. Az utolsó előadó is kivonul a teremből, magunkra hagyva minket az ürességgel, a tanácstalanságunkkal, a gondolatainkkal, és egymással. Személy szerint mély elcsüggedés lett úrrá rajtam, hiszen nemsokára megszületünk, ez már a “kilencedikhónap” , vár a más világ, amiről már oly sokat hallottunk: a nagybetűs ÉLET. Félelemmel tölt el, hogy a teljes ismeretlenben egyedül kell helyt állnom, nem lesz ott Édesanyám, aki egész eddig rendezte a “szennyesem”. Ellentmondásos a reakció, hiszen egészen idáig ez volt az, amire vágytunk. Önállóságra. Szabadságra. Soha többé tanulásra. De mégis, egy hosszú autópályán megtett út után letérni  harmadrendű útra igencsak kényelmetlen, beláthatjuk.

Tehát egyedül maradtunk egymással. Tartottunk egy “halotti tort”, volt sütemény, ropi meg üdítő is persze. Koccintottunk.

Szépen lassan megérezzük a változás szelét. Alkalmazkodunk. Talán.

Rég volt!

Kissé el vagyok havazva. Annyi minden történt az elmúlt hónapban….elmondani – leírni nem lehet egy bejegyzésben 😀

Igyekszem persze pótolni, szép lassan menni is fog talán,

de addig gondoltam, jelzem, még élek!

Puszi a kitartóknak!

 

Reggel annyira nehezen keltem ki az ágyból, kinek van kedve vasárnap hajnali hétkor kelni? De szükségét éreztem a lelki tuningnak, meg ilyesmi. Szép napnak ígérkezett, ez vigasztalt csupán. Elkávéztam az időt a buszig, de sebaj, nem újdonság. Olyan gyorsan tudok én öltözni, hogy csuda. A buszon azon töprengtem, ahogy elnéztem a néniket, hogy  mindegyikük igazi öregasszony. Száz meg száz színben  tetszelegnek, annyi mindent tudni vélnek. Aztán eszembe jutott, mennyi mindent tudunk mi emberek a többi emberről, mégis mennyi minden felett szemet hunyunk. Ha minden rossz, sérelem, fájdalom a felszínre kerülne, valami iszonytató világ jönne el. Pedig végsősoron mind egyformák vagyunk, emberek. Azt mondják, minden ember a maga sorsának a kovácsa. Ez jól hangzik, de mi van azokkal, akik lehetőséget sem kapnak a társadalomtól, vagy azokkal, akik egy másik ember által élhetetlen helyzetbe kerülnek? A nagy filozofálgatást félbeszakította a jól ismert döccenés. Kátyúk. Nos, személy szerint hozzá vagyok szokva a rossz utakhoz, ugyanis azok az utak, melyek három, netalán négy számjegyű jelzésűek, hát túl sok karbantartást nem kapnak. De mélységesen felháborító, hogy a magyar lakosság a saját vállára kell, hogy vegye az útburkolat minősége miatt a saját autójában keletkezett károkat. A főutaink minősíthetetlen állapotban vannak, a magyar közútkezelők még a bajt átmenetileg orvosolni tudó foltozásra sem méltatják az autósokat. Kéremszépen, a futóműnek, a felniknek, a gumiknak nem kell már sok, készítsük a pénztárcákat, hiszen ezekbe a gödrökbe egy-egy döglött tehén is simán elférne. Mondom simán. Bocsássatok meg a véleményem kinyilvánításáért, de úgy gondolom, túl sok, amit el kell viselnünk.

Napsütéses délutánt, jó szlalomozást kívánok

Szakszerűen :D

Barbárság, amit műveltem magammal… bizonyára ismerős, ha azt mondom, hogy a fodrásztól jövet soha se vagyunk 100%-ig elégedettek. Nos, én mindig azt hiszem, majd én jobb vagyok mint egy fodrász, mert ők soha se értenek meg, soha nem olyan frizurát alakítanak ki, mint amilyet épp szeretnék, vagy amilyen a fejemhez jól áll…. legutóbb is diáklányra vágta a hajam a fodrászom, hát majdnem megütött a guta…
A múltkor az öcsémtől kérdezte, hogy nől-e már a nővére haja.. vajon rájött, hogy a 3 cm NEM egyenlő 9 cm? áá mindegy
Szóval a fodrászok önkényesen dolgoznak, de épp úgy érvényes ez az összes szolgáltatóra. Csupán el akarják hitetni velünk, hogy olyan lesz, mint amilyenre áhítozunk, de igazából az ő ördögi/kreatív/kicsapongó énjük átveszi az uralmat és átírja az általunk adott utasítást. EZVAN.

Nade nem vágattam le a hajam vagy ilyesmi, hanem hát egyszerűen kiszedtem a szemöldököm,(lányosszokás 😉 ) és hát azt veszem észre, hogy egyre bozontosabb és egyre vékonyabb….háááát most mit csináljak? Ez nem olyan, mint amikor beleborotválsz a lábadba, vagy ilyesmi, ezt mindenki azonnal látja.. jajjnekem

Azért néha jobb, ha szakemberre bízzuk magunkat, nekem is jót fog tenni egy nagygenerál, ezek után nem hinném, hogy okos a gyanta után nyúlni, hiszen történt már olyan, hogy égési sérüléseket okoztam. Ami az arcon szintén nem túl esztétikus. És nem fájdalommentes persze.

Bocsi a kis rózsaszín szösszenetért

Pacsi Pé

 

helyzet

Holnap szombat. Az utolsó tusa, a húsvét utószele, a sorból kimaradt keresztgyerekek meózása. Oké. Ez lesz a befejező akkordja részemről a húsvéti ünnepi terüljterüljasztalkámnak. Legalább is remélem…már kicsit belefáradtam a búskomor, hűvös, kihalt lakásban ücsörgésbe, a folyamatos pocaktömésbe. Mindenhogyan. Nap kell, friss levegőn bringázás kell. 

Nincs folytatás

 

GYERE TAVASZ!

Amikor csak mennek a napok, anélkül, hogy bármi érdemi munkát fel tudnék mutatni, valami idegölő.
Amikor nekiállok ezer meg száz feladatnak, és ott véget is ér a mutatvány.
Amikor -energiaspórolás céljából- félig zárt szemmel billegek a -hideg- lakásban.
Amikor már a kertévés vacsoraműsorok ötödik ismétlését is láttam.
Amikor az arcbőröm a frissen hullott hóval azonos árnyalatú – reggelente a bébékrém valamelyest kompenzál.
Amikor az egy hete hazahozott bőröndöm változatlanul fekszik a padlón.
Amikor a délutáni postával érkező teszkósújság a napi felmentősereg.
Amikor az udvar sáros csapákkal és pocsolyákkal teli…

na ez az áprilisi tél… ez a tavaszi szünet. Az én kisfalumban.

Ez már próbára teszi az ép emberek tűrőképességét is. Gyere tavasz, gyere langymeleg szellő, gyere szikrázó napsütés!

 

 

 

Húsvétegyazegyben

Szép ünnep, a legszebb…

Tavaszodik, a frissen serkent fű közé rejtett fészkekbe a nyuszi csokitojásokat ejt, süt a nap, melegszik a levegő. Egy párhuzamos univerzumban… jelenleg. Szürke, havas, esős, hideg húsvét már rég nem volt. Most megkaptuk. Áradó folyók, szorító bel- és árvízhelyzet.

Hát persze, hogy ebben a helyzetben nem a frissen veteményezett kertet és az állatokat, a környéket mutogatjuk a vendégeknek, hanem sokkal inkább a roskadásig pakolt asztal köré helyezett székeken nyúlunk el kényelmesen. Hogy belülről se fázzunk időnként felhörpintünk egy-egy pálinkát vagy agancsoskólát, esetleg bort. Emellé jobban csúszik a csirkecomb meg a képviselőfánk 😀

Ugye érti mindenki, mire akarok kilyukadni… a nap végére már igencsak kényelmetlen volt a nájlonharisnyám meg a szűkre szabott  ingem.

Persze azért nem mindenki olyan mint én, sőt, jómagam elvetemült evő vagyok. A családom és a barátaim a megmondhatói. Édesanyám értetlenkedve kémlel, amikor a hatodik linzerkarikát rejtem a pofazacskómba 😀

A húsvét persze nálunk a családi össszejövetelről szól, ilyenkor szokás a keresztgyereket ajándékozni, ilyenkor tároljuk el az éves adag pletykát…

Szép estét!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!